[Kave=Pat Szunam főszerkesztő] 2026. február 28-a, szombat reggel. Irán déli Hormozgan tartományának egyik kisvárosában, Minábban (Minab) tíz óra negyvenöt perckor a hét éves kislányok matematikára készülődtek. Levágták a ceruzákat, kibontották a füzeteket, köszöntötték egymást, aztán kacagva összekacsintottak. Egy teljesen hétköznapi délelőtt. A Shajareh Tayyebeh (Shajareh Tayyebeh) lány általános iskolájának tantermében egyszer csak beomlott a mennyezet. Feltehetően az Amerikai Haditengerészet által kilőtt Tomahawk típusú cirkálórakéta volt. 168 gyermek halt meg. 14 tanárt is együtt temettek el. A 7 és 12 év közötti, a világ legkisebb és legártatlanabb teremtményei ceruza helyett hamut markolva hunyták le a szemüket. Az Amnesty International úgy elemezte a támadást, hogy az „elavult hírszerzésen alapuló célzási hiba”: az amerikai katonák miközben az IRGC (Forradalmi Gárdák Haditengerészeti egységei) közeli haditengerészeti támaszpontját támadták, évekkel korábban leválasztott, már nem katonai iskolát még mindig a katonai létesítmények részének tekintették. N. R. Jenzsen-Jones (ARES – Fegyverkutatási Szolgálat), fegyverszakértő dandártábornok a CNN-nek így nyilatkozott: „Ez minden bizonnyal célzási hiba (targeting failure). Valahol a hírszerzési ciklusban nem történt frissítés, vagy rossz célpontot választottak ki.”
A magyarázat egyszerű. Soroljuk fel a tényeket.
2026. február 28-án az Egyesült Államok és Izrael „Operation Epic Fury” fedőnevű művelet keretében nagyszabású közös csapást indított Irán egész területén. Irán legfőbb vezetője, Ali Khamenei a csapásban meghalt, a nukleáris létesítménynek számító Natanz (Natanz) megsemmisült, az iráni Forradalmi Gárda haditengerészeti ereje pedig teljesen romba dőlt. A Trump-kormányzat által hangoztatott indokok sokfélék voltak, mint egy büfé. Az iráni „közvetlen fenyegetés” elhárítása, a nukleáris fegyverkezés megakadályozása, a rakétaképességek lerombolása, az olajforrások megszerzése, végül pedig a rezsimváltás (regime change). Már maga az is gyanús, hogy ennyi az indok: paradox módon az következik belőle, hogy egyetlen biztos indok sincs. A háború megindítása előtti napon Omán Badr albuszajdi (Badr Albusaydi) külügyminiszter az amerikai–iráni nukleáris tárgyalásokat közvetítette. A csapás napján a X-en (régi Twitteren) így írt: „Csalódásomra. Az aktív, komoly tárgyalások ismét megsérültek. Felszólítom az Egyesült Államokat: többé ne sodródjon bele. Ez nem a ti háborútok.” De hogyan járt el Trump? Az Air Force One fedélzetén, Texas Corpus Christi felé. A gépen, útközben, nassolás közben a 168 gyermek haláláról szóló parancsok aláírásra kerültek. És többször is „győzelmet” hirdetett. Még azt is hazudta, hogy „az iráni hadsereg megsemmisült”.
Nézzük a veszteség nagyságát. 2026. április 7-ig az iráni emberi jogi aktivista szervezet, a HRANA 3 636 csapás következtében elhunyt iráni lakost tartott nyilván, ebből 1 701 civil volt. További 1 800 civil halt meg Libanonban, 23 Irakban és 11 fő az Egyesült Arab Emírségekben. Az UNICEF úgy közölte, hogy a háború kezdete után tíz nappal a Közel-Kelet egészére kiterjedően több mint 1 100 gyermek halt meg vagy sérült meg. Csak Iránban 200 gyermek halt meg; Libanonban 91, Izraelben 4, Kuvaitban 1. Az UNICEF ezt a helyzetet „katasztrofális (catastrophic)” tragédiaként írta le a milliónyi gyermek számára. Legalább 20 iskola és 10 kórház pusztult el Iránon belül.
Mit szólt a világ? Mintha koporsószöggel vernének a helyére: nemzetközi jogászok és világszerte vezetők szinte kivétel nélkül ugyanazt mondták.
Az Yale Law School professzora, Oona Hathaway az amerikai iráni légicsapást „nyíltan jogellenesnek (blatantly illegal)” nevezte. A Washington Post arról számolt be, hogy az ő kijelentése „az nemzetközi jog tudományos közösségének hatalmas részét képviseli”. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosi Hivatalánál (OHCHR) dolgozó szakértők a háborút „a nemzetközi jog egyértelmű megsértésének és agressziós cselekménynek (act of aggression)” minősítették, és figyelmeztették: „az Egyesült Államoknak és Izraelnek abba kell hagynia, hogy a háborút folytatva és kiterjesztve úgy tekintsen önmagára, mintha a nemzetközi jog felett állna.” Az ENSZ főtitkára, António Guterres „azonnali ellenségeskedés leállítására és a feszültség csökkentésére” szólított fel. Franciaország elnöke, Emmanuel Macron figyelmeztetett: ez a háború „egy olyan pandóra szelencéjét” nyitotta meg, amely súlyos következményekkel jár. Franciaország, Németország és Nagy-Britannia vezetői közös nyilatkozatban „a regionális stabilitás melletti elkötelezettséget” és „a tárgyalások újraindítását” sürgették.
Az orosz külügyminisztérium a támadást „előre megtervezett, provokáció nélküli fegyveres agressziós cselekménynek (preplanned and unprovoked act of armed aggression)” minősítette. A kínai Xinhua tudósítás az Uncle Sam (Uncle Sam) karikatúrája mellett azt a mondatot tette közzé, hogy „A hegemónizmus az egyetlen nyelv, amit ismerek (Hegemonism is the only language I know)”. A Columbia Egyetem közgazdaságtan professzora, Jeffrey Sachs a Democracy Now! műsorában úgy nevezte ezt a háborút, hogy „a legsúlyosabb és legszemtelenebb támadás az ENSZ Alapokmánya és a nemzetközi jog ellen 1945 óta”. Majd még hozzáfűzte: „Ez a világbajnokság legnyíltabb fasizmusa a második világháború óta… Két rosszindulatú, nárcisztikus ember, Netanjáhu és Trump visz minket katasztrófába.”
A nürnbergi perben a Nemzetközi Katonai Törvényszék 1946-ban kimondta: „a támadó háború megindítása a legfőbb nemzetközi bűncselekmény (supreme international crime)”. Mert az „magában foglalja az egész felhalmozott gonoszt”. Háborús bűnök, népellenes bűncselekmények, és mindazok a mellékes bűnök ebből a gyökérbűnből – az illegális háborúindításból – származnak. Trump védelmi minisztere, Pete Hegseth ebben a háborúban kijelentette: „nincs ilyen, hogy hülye hadviselési szabályok (stupid rules of engagement)”. Trump maga is így mondta: „A globális hatalmamnak az egyetlen korlátja a saját erkölcsöm. Ami a fejemben van… nekem nincs szükségem nemzetközi jogra.”
Ezek a kijelentések annyira értéktelenek, mint egy narancshéj. Csakhogy a világ nem azt kérdezi, a narancshéjat ki dobta el – hanem azt a szálat, amitől a kéz megmozdult (thread).
A legérdekesebb az, hogy még az amerikai polgárok sem értenek egyet ezzel a háborúval.
A Pew Research Center 2026. március 25-i felmérése szerint az amerikaiak 61%-a nem hagyta jóvá (disapprove) Trump iráni háborús kezelését, 59% pedig úgy válaszolt, hogy a katonai erő alkalmazása „rossz döntés” volt. Az amerikaiak 40%-a úgy hitte, hogy ez a háború hosszú távon „kevésbé fogja biztonságossá tenni” az országot, míg „biztonságossá teszi” mindössze 22% válaszolta.
A Quinnipiac (Quinnipiac) egyetem felmérésében is a választók 54%-a ellenezte a háborút, és még a Fox News saját kutatásában is 58% ellenvélemény adott.
Viszont – itt egyetlen szám hátborzongatóan kiemelkedik.
A republikánus szavazók 75%-a támogatta az iráni légicsapást. És ezen belül a MAGA-t (Make America Great Again) magukat vallók 90%-a támogatja is ezt a háborút. A nem-MAGA republikánusok támogatottsága 52% volt.
Olvassa el még egyszer. A MAGA-támogatók 90%.
Ez nem egyetlen ember, Trump személyének a gondja. Ez az ideológia problémája. Nem Trump, hanem Trumpot lehetővé tevő a talaj problémája.
Na, itt egy lépéssel hátrébb kell lépnünk, és fel kell tennünk a nyugtalanítóan kényelmetlen kérdést.
Honnan jött Trump?
A legtöbb sajtóorgánum bírálja Trumpot. A közösségi médiában kigúnyolják, a politikai elemzők pedig a tudatlanságát és a nárcizmusát boncolgatják. Csakhogy ezek az elemzések úgy siklanak el a lényeg felett, mint ahogy veszélyesen szaladgál az úton a vad rénszarvas. Trump nem ok, hanem következmény. Trump nem nyíl, csak egy kődarab, amit a parittya/zsineg (parittya íj) feszülése kilő… vagy inkább az a kavics, ami a „parittya” hasadékából a durranásig elpattan: pattogó darab.
A parittya neve pedig: „America First”.
Az American Foreign Policy Council (CFR) elemzése szerint Trump „America First” külpolitikája felszínesen ugyan izolacionizmust (neo-isolationism) hirdet, a gyakorlatban azonban egy hegemóniai projekt, a „neo-imperialism” álarca alatt. Trump kijelentette, hogy Kanadát beolvasztaná, birtokba venné Grönlandot, és megfenyegette Panamát a csatornája feletti kontrollal. Venezuela, Irán, Irak, Nigéria, Szomália, Szíria, Jemen és a Karib-térség területén használta a katonai erőt.
Ez izolacionizmus? Ha a világtérképet odatennénk egy óvodás elé, még ő is azt mondaná: „nem”.
Az E-International Relations tudományos cikkében, „America First, Humanity Second”, ezt az egész jelenséget még élesebben elemzik. A tanulmány Trump „America First”-jét a 19. századi „Manifest Destiny”-nek – annak a terjeszkedő ideológiának, amely szerint az Egyesült Államok szent küldetést kapott, hogy uralja az egész észak-amerikai kontinenst – közvetlen utódjává teszi. A szerző így fogalmaz: „Ez Trump és a saját MAGA-típusú imperializmusa, és a »Manifest Destiny« idejéből öröklött expanzionista hagyomány folytatása.” A lényegi érv pedig ez: „Ha Amerikának mindig a »First«-nek kell lennie, akkor a többi emberiség (humanity) automatikusan »Second«-re kerül.” Az „America First” nem puszta politikai szlogen. Ez egy ontológiai kijelentés, amely a világ népességének 95,8%-át „másodrendű létezővé” fokozza le.
Ha még mélyebbre ásunk az „America First” gyökereiben, egy kőkemény alapzathoz érünk: az „American Exceptionalism” (Amerikai Kivételesség) gránitsziklájához. James W. Ceaser 2012-es tanulmánya, „The Origins and Character of American Exceptionalism” azt elemzi, hogy ez a fogalom az Egyesült Államok megalapítása óta „végzetes küldetés” formájában létezett, és amikor „kihasználható erő” volt, a küldetés sokszor birodalmi vagy egyoldalú (unilateral) formát öltött.
Nayak és Malone 2009-es tanulmánya, „American Orientalism and American Exceptionalism” (megjelent a International Studies Review-ban), amellett érvel, hogy az amerikai kivételesség az amerikai identitás, a külpolitika és a hegemónia alapját képezi, és a feltételezésre építve, hogy a Közel-Kelet hétköznapi emberei olyan amerikaiakat akarnak, mint amilyenek ők maguk – „az ellenség megsemmisítését és a támadó, militarista megközelítést” igazolja.
Noam Chomsky ezt egy mondatban így vágta el: „A kivételesség minden nagyhatalom fogalma, és mindig téves (Exceptionalism is a concept held by every great power, and it's always wrong).” Rámutatott, hogy miközben azt a látszatot terjesztik, hogy az USA külhoni beavatkozásai önzetlenek, valójában „csak a leghatalmasabb amerikaiakat szolgálják”.
Jeffrey Sachs, a Columbia Egyetem közgazdaságtan professzora, a „A New Foreign Policy: Beyond American Exceptionalism” (2018) című könyvében módszeresen elemzi, hogyan torzította el a militarizmus és a kivételesség a Közel-Keletre vonatkozó amerikai politikát, és rögzített egy mintázatot: „tízezernyi iraki civil áldozatot, több ezer amerikai halottat, és billió dolláros költségeket”.
Ha összerakjuk az amerikai kivételesség „családfáját”, így néz ki:
Manifest Destiny (Manifest Destiny, 1840-es évek) → Monroe-doktrína (Monroe Doctrine, 1823) feltámadása → kivételességre épülő külpolitika → MAGA/America First → Irán megtámadása (2026)
Ez nem egyetlen ember őrültsége. Ez egy olyan ideológia „erjedése”, amely 200 év alatt érlelődött.
Itt kimondom a fő állítást. Bocsánat, hogy tudálékosnak tűnhet, de csak azért, hogy a jól tájékozott olvasók ne sértődjenek meg: elegáns szóvirágokkal körbeburkolom, és felteszek egy kérdést.
Megoldódik a probléma, ha Trump eltűnik?
A válasz tragikusan egyszerű. Nem.
Ahogy azt a Fox News közvélemény-kutatása mutatja: a MAGA-támogatók 90%-a támogatja ezt a háborút. A republikánusok 77%-a támogatja a katonai fellépést, és 79% úgy véli, hogy ez a háború „biztonságosabbá teszi a világot”.
Ezek a számok egyértelműek. Trump nem létrehozta ezt a felhevülést, hanem ráült. Nem a szörfdeszka csinálja a hullámot. A hullám emeli fel a szörfdeszkát.
Az Egyesült Államok Külügyi Politika Kutatóintézetének (FPIF) elemzése pontosan ezt világítja meg: az amerikai Kongresszus a háború megindítása előtt még csak egyeztetésre sem kapta meg a szükséges helyet az elnökkel, mégsem tudott annyi szavazatot összegyűjteni, hogy elfogadja a háború megakadályozására szolgáló felhatalmazási (War Powers Resolution) határozatot. Mindkét párt, különböző elnökökkel együtt „úgy engedte meg a nagy katonai erők indítását és fenntartását, hogy még csak úgy tették sem, mintha igényelnék a háború kihirdetésének jogát”.
Ez nem csak Trump problémája. A 2003-as iraki invázió sem csak Bush hibája volt. Az 1953-as iráni puccs (Moszadek leváltása) sem csak Eisenhower magánügye volt. A vietnami háború sem csak Johnson vagy Nixon személyes ügye volt.
Az ENSZ emberi jogi szakértői ezt mondták: „Az Egyesült Államok Irán és a Közel-Kelet egészére irányuló évtizedek óta tartó puccsai, katonai beavatkozásai és egyoldalú szankciókon keresztül történő beavatkozásai zűrzavart okoztak ebben a térségben, és ennek véget kell vetni.”
Évtizedekig – mondták. Trump elnöksége ennek csak egy töredéke.
A Texas National Security Review-ban megjelent „Whither the 'City Upon a Hill'? Donald Trump, America First, and American Exceptionalism” című tanulmány azt állítja: Trump „America First”-jének megértéséhez elengedhetetlen elemezni az alatta húzódó mester-narratívát – az amerikai kivételességet. Trump nem a kivételesség új verziója, hanem az, amikor a kivételesség végre meztelen formában láthatóvá válik.
Térjünk vissza Minábhoz.
2026. március 3-án Iránban ezrek gyűltek utcára, hogy eltemessék a gyerekek holttestét. A fehér lepelbe csomagolt kis koporsók végtelen sorban követték egymást. Tokióban a japánban élő irániak „A saját Iránt” nevű csoportja megtartotta „168, az iráni minábi általános iskola felrobbanása során feláldozott gyermek emlékünnepségét”. A japán állampolgárokkal együtt gyűlt a helyszínre az iráni közösség, és közösen gyújtottak mécseseket. Az Amnesty International elemzése szerint a támadásban használt fegyver nagy valószínűséggel amerikai gyártású Tomahawk rakéta volt. Az iskola több évvel ezelőtt fizikailag leválasztásra került az IRGC-támaszpontról, külön bejáratot is kialakítottak, és 2025. decemberi műholdfelvételeken már az is látszott, hogy a gyerekek a sportudvaron labdáznak. Mégis: az amerikai csapatok az iskolát katonai létesítmény részének tekintették, és megtámadták.
Volker Türk, az ENSZ emberi jogi főbiztosi hivatalának vezetője azt mondta: a légicsapásnál „komoly aggodalom merül fel” amiatt, vajon betartották-e a nemzetközi humanitárius jogot. Az ENSZ szóvivője, Ravina Shamdasani így fogalmazott: „Nem szabad, hogy ez a támadás eltűnjön a címlapokról, és hogy legyen belőle még egy rettenetes eset, ami már nem lesz prioritás. Felelősségre vonásnak kell történnie.”
Az amerikai Quaker Segélyszolgálat (AFSC) a háború költségeit így számolta: a háború mintegy 65 milliárd dollárba kerül, naponta 220 millió dollár. Ez az összeg annyit ér, hogy naponta 3300 tanárnak ki lehet fizetni egy teljes évi bérét. A minábi 168 gyerek pedig örökre részesülhetett volna az oktatásban abból az összegből, ami az Egyesült Államok napi háborús kiadásainak csak néhány százaléka.
A világ sajtója és polgárai bírálják Trumpot. Nyilván bírálni kell. Ő a legfelsőbb parancsnok, aki háborút rendelt el, és közvetlen felelőssége van 168 gyermek halálában.
De ha Trumpot csak a kúp csúcsára helyezzük, akkor a kúp alját – a hatalmas alapzatot, ami tartja őt – elmulasztjuk.
Jeffrey Sachs ezt figyelmeztette: „Az Egyesült Államokban még él egy birodalmi beállítottság (imperial mindset), ami gátolja az alkalmazkodást az új valósághoz.” Elemezte, hogy az iráni háború szétzilálta az amerikai szövetségi rendszert, és azt hangsúlyozta: a háború gyökere nem egyéni, hanem strukturális imperializmusban van. A Monthly Review elemzése, „The Trump Doctrine and the New MAGA Imperialism”, még egyenesebben mondja: „Trump állam-birodalmi stratégiája teljesen összhangban áll a MAGA-követői reakciós szemléletével. Nem ellenzik az imperializmust és a militarizmust.”
Gondoljuk át ezt a mondatot. A MAGA-követők nem ellenzik az imperializmust. Ők azt akarják. Csak azt akarják, hogy az az imperializmus „az Egyesült Államokért” legyen. Ez az „America First” lényege. Az imperializmus demokratizálása. Amikor a nép maga lengeti a birodalom zászlaját – az emberiség történetének egyik legravaszabb hegemón ideológiája.
Amíg él az „America First”, addig hiába vonják el Trumpot a tisztségéből, hiába kerül börtönbe, hiába dobják a történelem szemetesláda-jába: előjön a második Trump. A harmadik Trump. Csak más néven kiáltott bábu, ugyanazon a húron, ugyanúgy táncol.
2003-ban Irakot Bush támadta meg. 2026-ban Iránt Trump támadta meg. 23 év különbséggel, egy másik nevű elnök által, ugyanazon ideológia alapján ugyanaz történt. Más az indok, de a szerkezet azonos. A tömegpusztító fegyverek (WMD) csak „közvetlen fenyegetésre” cserélték a címkéjüket, de a forgatókönyv ugyanaz.
E-International Relations tanulmánya az „America First” végzetét az amerikai szesztilalomhoz (Prohibition) hasonlítja. A szesztilalom egy bizonyos időszakban óriási lendületet kapott az amerikai társadalomban, majd végül belső ellentmondásaiba roppant bele. A szerző azt írja: „Az összes többi emberiség – vagyis mindazok, akik az »America First«-nek köszönhetően automatikusan a másodrendű státuszba kerülnek – addig kénytelenek várni, amíg Trump és a trumpizmus felemészti ennek a szesztilalmi lendületnek az energiáját.”
Várni kell? És amíg várunk, ki támasztja fel Mináb gyerekeit?
Az FPIF elemzése így zárja le: „A Kongresszus és az ENSZ akaratának hiánya, valamint a végrehajtási képességek gyengülése nem tudta megakadályozni, hogy az Egyesült Államok és Izrael elindítsa a pusztító új háborút. A végrehajtási képesség hiánya pedig azt jelenti, hogy a társadalmi mozgalmaknak és a civil társadalomnak – az Egyesült Államokon belül és szerte a világon – kell előállnia, és azt kell követelnie, hogy saját kormányuk valóban tartsa is be a törvényt. Ilyen népi mozgalmak nélkül nincs senki, aki számon tudná kérni az erősebb felet.”
A világ figyelmének nem Trump Twitter-fiókjára kell irányulnia. A világnak nem Trump politikai életére kell mérgesnek lennie.
Az „America First” magának az ideológiának a neve.
Ez nem egy ország belügye. Amikor 168 gyerek meghalt, ez az emberiség egészének ügyévé vált. Abban a pillanatban, amikor az ENSZ Alapokmánya II. cikkének 4. bekezdése egyetlen betűhalommá (betűk sorává) vált, ez az egész nemzetközi rend sorsának kérdésévé lett.
Trumpot hibáztatni könnyű. Gúnyolni a nárcizmusát, mémmé tenni a félreszólásait, és megvárni, amíg eltűnik – ez a világ legkényelmesebb kritikája.
De ez olyan, mintha egy színházi előadásban a bábú baba orrát vágnánk. A közönség nevetni fog, de a következő előadásban ugyanaz a bábu – vagy egy másik néven futó bábu – ugyanazokat a mondatokat fogja elszavalni. Amíg a húrt tartó kéz nem változik.
Az amerikai kivételesség egy 200 éves vírus, és az „America First” ennek a vírusnak a 2020-as években kialakult mutáns változata. Ez a mutáns ölte meg Mináb gyerekeit, égette fel a Hormuzi-szorost, és tette a nemzetközi jogot papírronccsá.
Chomsky szavaival élve: „A kivételesség minden nagyhatalom fogalma, és mindig téves.” Az Egyesült Államok sem kivétel. A „kivételesség” kivételének sincs kivétele.
Sachs szavaival élve: „Ez a legnyíltabb fasizmus 1945 óta.”
És ennek a fasizmusnak nem Trump agya az üzemanyaga. Az a nyers bizonyosság – hogy mi vagyunk a legjobbak –, amit a tízmilliók önként pumpálnak fel magukba: MAGA-sapkát húznak, és skandálják, hogy „USA! USA!” – ez az üzemanyag.
Mináb gyerekei ceruzát tartottak a kezükben. Az Egyesült Államok Tomahawkokat lőtt.
Ha csak azt a kezét nézzük, amelyik eldobta a Tomahawkokat, akkor ugyanaz a kéz – más néven, más gyerekeknek – újra el fogja dobni a Tomahawkokat.
Meg kell szakítani a fonalat. A bábúé helyett a fonalat.
Az „America First” maga a fonal.
Forrásanyag
Pew Research Center, „Americans Broadly Disapprove of U.S. Military Action in Iran” (2026.3.25)
UNICEF, „Child casualties rise amidst deepening Middle East conflict” (2026.3.11)
Amnesty International a ReliefWeb-en keresztül, „Those Responsible for Deadly and Unlawful US Strike on School” (2026.3.16)
OHCHR, „UN experts denounce aggression on Iran and Lebanon” (2026.3)
CNN, „Iran school strike: Analysis suggests US was responsible” (2026.3.6)
Jeffrey Sachs, Democracy Now! interjú (2026.3.13)
FPIF, „The U.S.-Israeli War on Iran Is Illegal” (2026)
E-International Relations, „America First, Humanity Second” (2025.11)
CFR, „Trump's 'America First' Rhetoric Masks a Neo-Imperialist Streak” (2026)
Restad, H.E., „Whither the 'City Upon a Hill'?” Texas National Security Review (2019)
Nayak & Malone, „American Orientalism and American Exceptionalism” International Studies Review (2009)
Ceaser, J.W., „The Origins and Character of American Exceptionalism” American Political Thought (2012)
Noam Chomsky, a Truthdig-en keresztül, „Exceptionalism Is Always Wrong”
Washington Post, „After Iran, international law no longer fits reality” (2026.3.5)
