[KAVE=Choi Jae-hyuk riporter] Van egy férfi, aki részeg állapotban járkál a rendőrségre. A neve Oh Dae-su (Choi Min-sik), nem igazán egy szent, de nem is gonosz, csak egy "majdcsak valahogy átvészelem a napot" típusú átlagos családapa. Egy esős éjszakán, a lánya születésnapja előtt, miközben a barátjával beszélget, hirtelen eltűnik. Mintha egy földönkívüli elrabolta volna, teljesen nyomtalanul eltűnik, és amikor felébred, egy szűk szobában találja magát. Nincs ablak, és egyetlen természetes fény sincs, csak egy tévé és a mindennap érkező gombóc, valamint egy gyanús gondnok, aki az egyetlen társasága a bezárt térben.
Senki sem mondja el neki, hogy ki és miért zárta be, és meddig kell itt maradnia. Ha Kafka regényének főszereplője lenne, valószínűleg a bürokrácia abszurditásán elmélkedne, de Oh Dae-su számára csak a tévéből áramló hírek és a végtelenül felhalmozódó düh marad. Az idő a falra húzott piros vonallal van megjelölve, ő pedig a betonon kopogtatva gyakorolja a szökést, és a homokzsák helyett a levegőt üti, hogy formában maradjon. Miközben a szökés napját képzeli, a bosszú gondolata egyre inkább egy 'Monte Cristo gróf' helyett inkább egy vadállatra hasonlító arccá formálódik.
Így telik el 15 év, és egy nap, mintha valaki szeszélyes tréfát űzne vele, hirtelen szabadon engedik. Nem kapott szabadulási értesítőt, és nem a rendőrség mentette meg. Amikor felébred, egy magas tetőn találja magát, a kezében még mindig cigaretta és mobiltelefon van, és a szeme előtt a bezárás előtti városkép finoman megváltozott.
Oh Dae-su először a bezárt szobájának nyomait követi. Az a folyamat, hogy kiderítse, mi történt a családjával az elmúlt 15 évben, inkább egy horrorfilm jelenetéhez hasonlít. Az arca egyre durvábbá és kétségbeesettebbé válik, és a nézők hamarosan rájönnek, hogy ez nem csupán egy szökési dráma, hanem egy gondosan megtervezett játék.
Mido, megváltás vagy csali?
A folyamat során találkozik Midóval (Kang Hye-jung). Ez a fiatal sushi séf, aki egy internetes fórumon hagyott üzenetet, és felfedezte Oh Dae-sut, aki összeesett, valahol ügyetlen, de furcsa módon határozottan mellette áll. Mido együttérzést, kíváncsiságot és megmagyarázhatatlan vonzalmat érez a férfi iránt, akinek az élete teljesen ellopva lett, és fokozatosan megnyitja a szívét.
Ketten együtt követik a bezárás helyszínének nyomait, és a gombóc ízét használva szűkítik a gyanúsítottakat. Úgy tűnik, mint egy pár, akik detektívjátékot játszanak, de a kapcsolatukban megmagyarázhatatlan furcsa érzelem keveredik. A 'szeretet' szava, amely nem magyarázható, folytatja a bizonytalan utazást, amelyben nem tudják, hogy egymás megváltói vagy egy újabb csapda.
Aztán végre megjelenik az, aki Oh Dae-sut bezárta. Lee Woo-jin (Yoo Ji-tae), aki gazdag és kifinomult tervvel rendelkezik, kérdéseket tesz fel Oh Dae-sunak, aki őt üldözte. "Miért zártalak be?" Ebben a pillanatban a nyomozó, aki az igazságot keresi, már nem a nyomozott, hanem a 'játék résztvevője' lett. Lee Woo-jin nem rejti el az identitását, és megmutatja a fényűző penthouse-át, mintha egy kvízműsor házigazdája lenne, és azt javasolja, hogy találja ki az 15 év bezárásának okát.
Oh Dae-su dühje egyre hevesebbé válik, de a nézők fokozatosan más érzelmeket is észlelnek. Rájönnek, hogy ez a történet nem csupán egy férfi furcsa bosszúja, hanem egy tragédia visszatekintése, amely egy régi emlékből indult, és mint Oidipusz a görög mitológiában, a saját bűnei felé halad.
A további események szó szerint egy spirális lépcsőn való leereszkedést jelentenek. Oh Dae-su eszébe jut, hogy a diákévei alatt, amit apróságnak tartott, talán valaki életét gyökerestül felforgatta. Az emlékek szobáit egyesével kinyitni hasonlít Sherlock Holmes nyomozósorozatához, de egyben a saját bűneivel való szembenézés útja is.
Az iskola, régi barátok, régi pletykák mind-mind puzzle darabokként elevenednek meg. Minél közelebb kerül az igazsághoz, annál brutálisabbá válik az erőszak, és az érzelmek egyre szélsőségesebbé válnak. A film végül, mielőtt kinyitná az utolsó ajtót, a legmeghatározóbb titkot a nézőknek hagyja, hogy maguk fedezzék fel. Az 'Oldboy' befejezése valóban olyan halálos, mint egy bokszoló ütése, és a zúzódott helyek napokig fájnak.
A 'látványos pusztítás' és a 'megdöbbentő történet' kérdéseket vet fel az életedben
Az 'Oldboy' igazi ereje abban rejlik, hogy ezt a brutális narratívát nem csupán egy provokatív bosszúdrámaként fogyasztja, hanem a memória, a bűntudat és az emberi gyengeség mélyére ás, amely nem bírja elviselni mások tekintetét. Park Chan-wook rendező a történet vázát egy japán manga alapjául veszi, de a filmhez adódó hús és vér teljesen más dimenziót képvisel.
A híres jelenet a híres folyosói hosszú felvétel akció. Oh Dae-su harca, miközben egy kalapáccsal harcol több tucat emberrel, teljesen más szintet képvisel, mint a 'Mátrix' lenyűgöző pisztolytüzelése vagy a 'Kill Bill' kardtánca. A megingó test, a ziháló lélegzet és a súlyos ütésérzésre összpontosít. Az ő háta mögött, ahogy lépdel előre, ott van az az idő, amit 15 éven át egyedül a falnak ütögetve töltött. Ez a jelenet később a 'Daredevil' sorozattól a 'Kingsman'-ig számos műben tiszteletet nyert, de még mindig nehéz túllépni az eredeti súlyán. Olyan, mint a Beatles dalait feldolgozó zenekarok, a formát követni lehet, de a benne rejlő sürgetést nem lehet reprodukálni.
A színek, a zene és a díszlet tervezése is a művészi értéket támogató hatalmas pillérek. A sötét lila és piros színek keveredése a szereplők vágyait és bűneit vizualizálja, míg Lee Woo-jin penthouse-a hideg, rendezett minimalizmussal tárja fel torz hatalmi érzékét. Choi Min-sik, Yoo Ji-tae és Kang Hye-jung játéka a kulcsfontosságú eszköz, amely ezt a furcsa világot valósággá varázsolja.
Különösen Choi Min-sik Oh Dae-suja a kezdeti részeg, nyomorult állapottól a végső, emberi méltóság alatti kiáltásig terjedő érzelmi spektrum széles, mint egy hegedű teljes hangterjedelme. Csak az ő arca közelről is már úgy érzi a néző, mintha a párbeszéd felét már hallotta volna. Yoo Ji-tae által alakított Lee Woo-jin ezzel szemben visszafogott arckifejezéssel és nyugodt tónussal mutatja be a üres kétségbeesést. A forró és hideg ellentéte végig fenntartja a film feszültségét.
A közönség által szeretett 'általános félelem és etikai dilemma'
A közönség szeretetének oka meglepően egyszerű. Az Oldboy olyan kérdéseket vet fel, amelyeket mindenki legalább egyszer feltett, még a szélsőségesen torz beállítások között is. 'Ha egy ártatlanul elmondott mondat valakinek egy életre szóló heget okozott?' A közösségi média korában ez a kérdés még élesebb. Ki tudja, hogy egy iskolai viccből származó poszt vagy egy italozás közben elmondott vicc hogyan változtatta meg valaki életét.
Ezen kívül a kérdés is felmerül: "Meddig érthető az emberi érzelem a bosszúval kapcsolatban?" A film egyik oldalra sem áll könnyen. Ehelyett arra kényszeríti a nézőt, hogy saját tapasztalataival és etikájával találja meg a választ. Ezért ez a mű generációkon és nemzeteken át különböző értelmezéseket szült. Valaki a 'legjobb bosszúdrámának' nevezi, míg mások a 'koreai film tragédiájának csúcsát' emlegetik. Quentin Tarantino dicsérte, Cannes-i Filmfesztivál zsűri díját nyerte el, Spike Lee pedig megpróbálta újraalkotni, de az eredeti súlya alatt összeroskadt. Bármelyik oldalról is nézzük, a film, amelyet egyszer láttunk, soha nem felejthető.
A világ legjobb bosszúdrámája, amely sehol máshol nem található
Az Oldboy-t ajánlani kívánó közönség meglepően széles. Először is, azok számára, akik szeretik a műfaji filmeket, de belefáradtak az 'Iron Man'-féle klisés hősmesékbe, ez a film egy nagyon ismeretlen katartikus élményt nyújt. Nem számít, hogy Oh Dae-su győz vagy veszít. Az emberi arc, amely végig kitart, mennyire kétségbeesett és mégis gyönyörű lehet, az egy olyan élmény, mintha a bokszmérkőzést a ring széléről néznénk.
A vizuális és rendezési tökéletességet értékelő közönség számára az Oldboy kötelező darab. Minden egyes jelenet, egy vágás, a színész tekintete is szándékos tervezésen alapul, és minél többször nézzük, annál újabb jelentéseket fedezünk fel. Olyan, mint Hitchcock 'Vertigo'-ja vagy Kurosawa 'Rashomon'-ja, ez a film többszöri nézés után is mindig más rétegeket tár fel.
Azonban nem ajánlom azoknak, akik könnyed szórakozást várnak. A film által felvetett kérdések nem könnyűek, és a végső kreditek után is egy ideig zavaró érzés maradhat. Ez nem egy popcornos 'Avengers', hanem inkább egy csendes, egyedül ülve megemészteni való, komoly étkezés.
Ha hajlandó vagy elviselni ezt a nehéz utóhatást, az Oldboy a filméleted egyik legintenzívebb élménye lesz. Azok számára, akik egy brutális tükörre vágynak, amely visszatükrözi önmagukat, és szeretnék látni, hogy a koreai film hová juthat, ez a film még mindig, és a jövőben is érvényes választás. 20 év telt el a 2003-as bemutató óta, de az Oldboy által felvetett kérdések még mindig aktuálisak. Talán minél bonyolultabbá válik a világ, annál tovább él ez a film.
